Az történt vele is, mint bárki mással; amit legbensőbb ösztöneivel makacsul keresett és kívánt, azt ki is vívta, csakhogy olyan mértékben, amelyet az ember képtelen már elviselni. Eleinte álma volt, boldogsága, aztán keserű sorsa lett. A hatalmon lévő a hatalomba pusztul bele, a pénzember a pénzébe, a szolgalelkű a szolgaságba, az élvhajhász az élvezetekbe. Így pusztult bele a pusztai farkas a függetlenségbe. Elérte célját, egyre függetlenebb lett, nem parancsolt neki senki, nem függött senkitől, szabadon, egyedül rendelkezett önmagával. Mert minden erős ember csalhatatlanul eléri, amit igaz ösztönei parancsára követ. A megszerzett szabadság közepette azonban Harry rádöbbent, hogy ez a szabadság nem más, mint a halál; magára maradt, a világ félelmetesen békén hagyta, immár semmi köze az emberekhez, sőt önmagához sem, lassan megfullad a kapcsolattalanság és elmagányosodás egyre ritkább levegőjében. Most már nem vágyott egyedüllétre és függetlenségre, de ez vált a sorsává, magányra ítéltetett, a varázsige visszavonhatatlanul beteljesedett, nem segíthetett semmi, hiába tárta szét karját vágyakozva, jó szándékkal, hiába vállalta volna a kötődést és a közösséget: magára maradt. Nem mintha gyűlölték avagy kerülték volna. Ellenkezőleg, voltak barátai, sokan kedvelték. De mindenütt csak rokonszenvvel, nyájassággal találkozott, meghívták, megajándékozták néha, kedves leveleket írogattak neki, de igazán közel senki sem került hozzá, kötődés nem alakult ki, senki sem volt hajlandó és képes osztozni életében.

A magányosok levegője, dermedt atmoszféra vette körül.

Mire megszüljük egymásnak magunkat,

kihordunk annyi kínt, kívül-belül,

hogy elszakadni egyikünk se tudhat

többé a másiktól:

                        feltétlenül

valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -

S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,

fele bánatod én veszem magamra,

és bűneid felét is vállalom.