poétikai önismereti kurzus

2015. december 10. 14:55 - petiasün

Kiáltvány

Már meghasonlottam magammal.
Az emberiség leképeződése
vagyok. Ördögi és angyali.
Az anyagnak és szellemnek torz tükre.

Ha magamba nézek, minden ép
törött maradványát találom, egészt
szemem nem lát már, se a szépet.
Testem lebontja e képet, felemészt

a bűntudat, hogy elárultam
önmagamat és élve rohadok el.
A lét nem felel, menj haza hát!
Így bomlik el, ki sorsáért nem felel.

És egyszer eljut az ember egy
olyan pontra, ahonnan már csak felfelé,
a Nap felé vezet az útja.
Sorsát kezébe fogja, hite erővé

duzzad, lelke egységet kíván.
Egyénülnie kell, hiába verték,
törték, zúzták kis darabokká,
ha lényege egyet kiált! Veríték

nem tántorítja el az utazót.
Az egész te magad legyél, benned
váljék teljessé, amit elvenni
nem lehet: egész-séged fő tetted.

Hogy aztán egy-énekből közös ég,
közös cél, közös vég kerekedjen
ki - olyan világot teremteni,
melyben az ember is ég: végtelen.
Címkék: vers
Szólj hozzá!
2015. november 20. 16:55 - petiasün

Feltámadásra várva

Kicsit megszaporodtak a nemek,
és a nem szabadok az életemben.
Ne szeress, mert megbánod! Legyek
más, mint ami vagyok! Egyetlenem
 
már egyre több volt és egyik sem…
Még gondolatban sem, hiszen vége,
és ha vége lesz egyszer, el sem kezdem
inkább többé. Vágyaimnak nincs része
 
sorsom alakításában, és kívánni,
netán képzelni se merjek! Képtelenül
képzelgek. Mint ködös álom, olyan átvészelni
most a nappalt, éjszaka meg szenvtelenül
 
játszom el, hogy ma is éltem valahol,
legbelül talán, vagy egy lehetséges
világ markában. Majd csak alakul
valahogy. Valami mindig lesz.
 
De minél több a nem, annál kevésbé
érzem, hogy élek. Egyre szűkebb
börtön ez a komfort-zóna. Fény (, az Istené)
egyre neonosabban világlik meg.
 
Egyre művibb a kinti világ már,
és egyre reálisabbak az álmok.
Leledzek, még létezek, talán vár
a túlparton már, az angyalok
 
bódító, bor-mámoros serege.
De énekük vész-trombitaszó,
hangjuk érces, csendül a refrénre
mint kard, hogy igent mondani, az lenne jó.
 
Habár szétesett minden, s megromolt
lelkemet követve testem is,
még csak jel ez, nem koporsót
szegeznek, csak a rest is
 
kétszer fárad, én kétszer halok
meg minden feltámadás előtt, hiszen
olyan kényelmesek a barlangok,
és a köveket nincs, ki eltolja helyettem...
 
hacsak nem maga az Isten
a barlang
és én volnék a kő
lelkem teteme előtt
Szólj hozzá!
2015. november 16. 01:44 - petiasün

Én

Hadd haragudjak már én is!
Lehessek jogtalanul sértett!
Hisz ember volnék én is,
nem kifaragott szentképek.
 
Esendő vagyok, mint a többi
lélek, és emlékszem bármi
tettekre. Bár nekem is fáj belátni,
de velem túl könnyű volt rosszul bánni.
 
És nem szóltam, ha lelkem tiporták.
És nem szóltam, ha semmibe vettek.
És nem érdekelt, hogy másodiknak hagytak,
és köszöntem, ha kicsit is szerettek.
 
Aztán már nem köszönök, és
nem is kérek semmit…
De belém hatol, mint a kés
a felismerés, hogy csak én vagyok itt
 
egyedül magamnak, mint utolsó,
szószegő, aljas, hazug, álnok
köpönyegforgatója sorsomnak! Ó,
és mégis szemet hunynak az álmok.
 
Kénytelen vagyok szeretni rabtartómat.
Utolsó mentsváram én vagyok.
Kiállani magam ellenében, magam-magamért
csak én tudok.
Szólj hozzá!
2015. november 11. 20:48 - petiasün

Kozmikus vers, vagy mi

Ki a rendszert akarja érteni,
a csillagok közé kell annak menni.
Hét változás, tizenkét állapot,
ím, ez minden útirányod.

Ki itt belepsz, hagyj fel minden egységgel!
Szakadj ketté, s keresd párod hittel.
Meg úgysem leled, míg nem végeztél.
Ragyogó Kígyótartó bűvöl, ha oda értél,

ahova vágyad rendelt.
Rendben eltelt
az elmúlt milliom éved.
Nincs mitől félned.

Öröktől fogva káosz volt.
Épp csak rendbe szilárdult,
és máris szétugrik a mindenség.
Elfolyik és összeáll föld és ég.

 

Szólj hozzá!
2015. november 07. 16:40 - petiasün

Slamerkélés

Voltam a klotyóban az aktuális szextárs.
Voltam hajó fedélzetén az eltörött szextáns.
Leszek felkelő nap és lenyugvó potencia,
leszek égő zászló és megtépett Biblia.
 
Vagyok, aki vagyok. Nem az Isten.
Égi kegyelemből, sárban fetrengő porszem.
Vagyok a vágyak, leszek, mi voltam.
Veled együtt fekszek majd, a földre hulltan.
 
Földre hulltan…földre hulltam...
 
Valamikor mindegy volt,
mert mind egy vagyunk,
Szétdarabolt a megismerés,
létkerékbe tört lélek – halunk.
Élünk – hagyunk
egy pléhkeresztet
a vállunkra vonunk
és a Golgotára vánszorgunk
majd szelfizünk egyet.
Por és pisa vagyunk
látjátok, férgeim?!
Por és pisa vagyunk.
 
Sáros iszapbarangolunk a léthomályban.
Ezt hagyjuk örökül poros vályogtéglagyárban…
Vályogtéglagyárban,
vajúdó nők ágyékában,
elvetélő lányok sikolyában,
tarkóhoz szegezett pisztolyok markolatában
és a vértől bűzlő
kinyilatkoztatásban.
 
Lehet, most nem érted,
hogy léted – érted.
De ha már vállaltad az extázist,
próbálj ki minden szexfázist!
Lehet az élet banális vagy orális,
és a politika kúrja a második bázist...
Tudd, bármi lesz, a végén el kell menni!
Éld meg a jelent, élni ezt jelenti.
Szólj hozzá!
poétikai önismereti kurzus
süti beállítások módosítása