A téren
Mert minden kellett.De a minden ott hevert markomban,és én nem tudtamhogy természete semmi. Így elszelelt a boldogság.Magánszámom következik: életem.És nincs második felvonás. A nézőtéren unott arcok kószálnakés egy ismerős pofa vizslat az első sorban.Kezében tollal, meztelenüljegyzetel. Én vagyok. Hisz egy pillanat magánymindenkinek jár.Ez a pillanat lettem én. Összemosódik a bűn és a szégyena gyönyör és öröm perceivel.Végtére is semmiség az egész. Voltam már itt.Ezen a szent füvön.Nem vár rám senki,és én sem várok rád. Kitartott pillanat folyik összeboroskóla szagával.Aki voltam, jelenem. Nem érzem önnön életem!És a tetőn szellemalak.Kérdi, hogy mi maradt? Csak játszom, ennyi az egész.Nevetséges, ha az ember mögé néz.Kérded, egyedül is boldog lennék?Mindenem megvan. Nincs semmim.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.