poétikai önismereti kurzus

2013. június 18. 01:44 - petiasün

Lelni

Fáj hogy így, kedvesen rámnéztél
Megborzad és rándul arcom ha látlak
Érdeklődve kérdeztél, tán nevetgettél...
Menj el tőlem, -mondtam- nem bírlak

elhelyezni már sehol sem itt benn
köztünk nem is volt és nem is lesz soha
amíg a Föld forog tengelyén, semmi sem.
Bár néha szeretném azt a délibábot, mit moha

fed be az elfeledett, puszta Hortobágy szegletén.
Kiégett, félholt, kilógú csontú állatok legelnek ott
a koncon, azon a gyönyörűn, mi tükröződik kék egén
a világító esti égboltnak. Már megint érzem illatod.

Már megint látom, kész nő és csak vágyom
Miért kapott el újra el ez az álom? Pedig hát
ő nem lehet egyéb nekem már, csak barátom.
S csak bántom, taszigálom. Fáradtan húzom az igát

a többi haldokló lénnyel, még cél sem vezérel.
Talán csak annyi, hogy az esélyt meg kell hagyni,
A talaj mindig teremhet, csak egy kis eső kell:
Az esőtáncot pedig csak részegen lehet járni!

De eljárt felettem a nyár, volt már nagy aszály
Kiszáradt lélek és kánikulában haldokló máj
Haladni nincs miért már. Kipusztult ez a nyáj.
S egy halott nyájért bizony, már nem kár.

Címkék: vers lelni
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magamnakszantfuveskonyv.blog.hu/api/trackback/id/tr286227821

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
poétikai önismereti kurzus
süti beállítások módosítása