Szinte már olyan önkívületi hévvel, földöntúli boldogsággal rombolom magam s szervezetem, mintha az azt megelőző 16 óra feleslegesnek tűnő tengődése csak előjátéka lett volna az égő dohánynak és az árpamaláta habzó folyásának. Mintha minden: álmok, meg nem valósított vágyak, elmulasztott újrakezdés, hamar lefolyó s le nem zárult boldognak induló találkozás, elpazarolt, felesleges információk fejbe gyömöszölésével eltelt órák és a holnapba félelmesen bámuló lélek mind egy szóban oldódnának fel: halál.
Elmúlás, ha úgy tetszik. Véget ér. Homokszem lesz a sivatagban: értéktelen, mégis része valami nagynak, valami újnak. Ahogy az esőcsepp öntudata feloldódik a tengerben, úgy halványul el életünk nagy állomásainak porszeme, s annak emléke. De építőelem-tulajdonsága, s jelentősége: vitathatatlan.
Elmúlás, ha úgy tetszik. Véget ér. Homokszem lesz a sivatagban: értéktelen, mégis része valami nagynak, valami újnak. Ahogy az esőcsepp öntudata feloldódik a tengerben, úgy halványul el életünk nagy állomásainak porszeme, s annak emléke. De építőelem-tulajdonsága, s jelentősége: vitathatatlan.
Az élet pedig megy tovább. Zakatol a vonat, menet közben szerezve új álmokat, új vágyakat. Újabb porszem készül, hatalmas, sziklának tűnik közelségében. Izgalmas feladat megmászni. Izgalmas élni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.