A szépben még hiszek
Bocsáss meg, néha hazudok.Ne figyelj rám, ha borús vagyok.Látom a szépet, egyre látom!A gyermekit, a tisztát, a természetit… Ahogy tipeg a kisded szeretőkezek közt, ahogy kel fel a nap,ahogy növekszik az élet és múla fagy. Hogy elejt egy mosolyt felém nagy ritkán az élet, ahogyidőnként egy lány kegyeibe enged.És érzem néha, hogy élek és jó,hogy élek! Hogy hálával tartozom a kiáradó öregnek bölcsességéért,édes ellenségemnek a tanításért,a lenyugvó nap szépségéért,jeges hidegben a meleg szóért. De látom a rútat is, a fásult szemeket.A szürke, mocskos, lehúzó városi közeget,a gyilkos, pusztító, aljas lelkületet.És a szellem hiányát az anyagban. Hogy átvert, hogy kisemmizettazért valahol engem a női nem,és hogy öröm nélkül kell megkeressemsemmire se elég kenyerem. Látod, szerelmem az élet maga.De ez a szerelem: odi et amo!Néha ad, néha elvesz, és ebbenaz ember is elvész, nézd… Nem puffogtatok többé közhelyeket.Végletek közt táncol a képzelet.Inkább szívvel, mint ésszel írnámaz életet, de nem lehet. Azzá lettem, mit elvetek.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.