lángnyelvek égetnek belülről
vagyok a Seholban
hamuvá porladt régi hidak
hangok, üvöltések, fájdalmak

forró ez a tél
a legsötétebb veremben
az egyetlen fényforrás
izzó hús. csontropogás

hallatszik, mintha fa
lenne tábortűznél
démonok hada, a
kínzóm elmém maga

saját készítésű, kézműves
spanyolcsizma szívemen
péppé zúzott izomrostok
eltorzult, szenvedő arcok

mind mind én vagytok
és kiizzott a halott lelkemen
purgatóriumban edzett vágy
hogy már a fénybe vágy

élet hív, szólítgat
valami elvakít
a nap az. megragadom
és nem éget. akarom

hogy átjárjon és fénye
engem is átragyogjon
felvillanok majd, mint kísértet
hogy lássátok: élni nem kell
hanem lehet