Álszent, élet-beteg társadalmunk,
mi lenne, ha metróajtaját nyitva hagyná
hogy ugorjon kiben nem mozog már lelke
s a szerelvény robogna tovább nagy közönyben.

Hisz nem akarja a távozó, hogy marasztalják,
s nem zavarná, ha élettelen testét órákig vagdosnák
a szerelvények vas-kerekei, mint időnek fogazata.

S esélyt sem kér már többet ő,
vagy hogy gyógyszer hassa.

De dicső tettét szégyen-magányban kell végrehajtsa
Nem mehet hídra s vonatsín se várja.

Börtön-életét végig kell vegetálja,
a rendszer nem hagyja, rabtartó lételemét
külön-utas vágy meg nem hatja,
s az esélyt meg nem adhatja.

Zárkózz be, képzelegj, játszd tovább
életed, álmod várva vágyakozz a mába,
ha már ketrecbe vagy zárva!