1.

Én megírom az életem szinopszisát,
csak valaki forgassa le helyettem.
Ki teheti, vegye át a helyem!
Én nem bírom a súlyát.

A mindenséget akartam megragadni!
De a szemközti házig sem látok el...
Egy ugrás, ennyi az ember,
s a világ elkezd távolodni.

Valakinek be kell fejeznie!
Én csak megrajzolom a vázat,
én megálmodom, de tennie
annak kell, aki láthat.

(S ha élted már, olvasó
hogy mentek el a világrontók
s a pusztulat körül már sarjadók
az életmagok, akkor leszek látható.)

2.

Kellett nekem, magyarnak születni...
Nem elég, hogy ember sem bírok lenni?!
Senki nem tud szeretni
és én sem bírom őket.
Sem a bort, sem nőket,
sem a többi embereket.

Nem vállalom a sorsom.
Magam szabta, tudom:
vadregényes lázálom.
Otthonom nem lelem,
s taszító e gyötrelem,
csak az Örököt követhetem.

3.

Elkezdem mindjárt összeírni:
végrendeletem az Élet lesz.
Azt hagyjuk örökül amit nem tudunk
már tovább magunkkal vinni.
Hisz semmit sem vihetsz,
és emlékeket sem hozunk.

---

Új parti lesz, új bábukkal
ülnek a régi szereplők
a kopott asztalnál.
S játszunk a réveteg osztaggal,
körülöttünk a teremtők
őriznek halk szóval.