Sosem a szerelmet, sosem a boldogságot,
Mindig csak ezt a magamra-utaltságot.
Közeledek lassan már valamihez,
ahogy az órámra pillantok most
rájövök végre, merre visz ez,
pontosan mihez jutottam:
az átkozott fél-egyhez.
Univerzálisan
individuum.
Egyénileg
végül is
így is
egy.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.