Valami nagy-nagy teát kéne főzni,
Atikám, ráhányni minden emberkönnyet.
Hamvainkat rászórva, mint gyógyteát
és elfőzni szépen, az egészet.

Látnánk, hogy gőz az, mind a
fájdalom a szívekben. A gyász
hogy egyszer nem leszünk
összefő, mint a boldog fohász.

És a kályha melege, mit szépség
fűt, melengeti azért szívünket.
De a pára és a hő, falunkra rút
penészt sző

és ülünk magányban a szobában
egyedül a társas magányban.