Azt hiszem már kijelenthetem, hogy tudathasadásban szenvedek. Olyanban, amiben a magányt ismerő emberek, meg a maximalisták is észlelhetnek magukon. Én az elsőbe esek.
Sikerült megfogalmaznom a feleket is. Van egy objektív énem és egy szubjektív énem. De talán ez általános mindenkinél, nem tudom.
Az objektív én folyton figyel, elemzi amti teszek. Célokat tűz ki, szerepeket ajánl fel. Többnyire passzív, fejlődésre nem képes.
A szubjektív a cselekvő énem. Az amelyik elköveti a hibákat, vagy épp sikereket arat, de legfőképp él, mozog, fejlődik vagy romlik. De mindenképp változik.
Kicsit olyan ez, mint a Zen híres mondása: "Más ismerni az utat és más járni rajta." Az objektív énem ismeri, vagy ismerni véli az utat, a szubjektív én meg jár rajta.
Nagyon elhanyagoltam a szubjektív énemet. "Magamat". Folytonos elemzésből nem lesz úton járás, se haladás, se fejlődés.
A szubjektív én a jelenben van, csak is a mostban létezik és minden másodpercben meghal és újjászület. Mozog.
Más ismerni az utat és más járni rajta!
Azt is meg tudtam fogalmazni már, hogy a tervezéssel az ember nem megy semmire. Legalábbis manapság biztosan nem. Legyen a mának a ma a baja, a holnapnak meg a holnapé. A tegnapról nem is beszélve. Lényeg, hogy a nap végén nyugodt szívvel fekhessünk le. Ideáis.
Talán, ha jól tévedek, akkor feltételezéseim szerint kell lennie egy közvetítőnek is a cselekvő és a paszív én között. Talán ez az elme, pontosabban az agy. Akkor a passzív ént nevezhetjük léleknek, a cselekvőt pedig ÉN-nek vagy személyiségnek. És így még az ezoterikus megfogalmazásban is értelmet nyer az eszmefuttatásom.
Aminek az alapja eleve egy ezoterikus fogalom, miszerint szerepkörök szerint van Atya Isten meg Fiú Isten és Szentlélek Isten, és ezeknek vagy nekik a dolguk: a passzív iránymutató, kezdet és célhatározó; cselekvés, teremtés, rombolás ; és a közvetítés, sugallmazás, kapcsolatfenntartás. Eszerint minden egyes ember valahol egy Fiú Isten tulajdonképp. Ennyit az ihletről is meg a múzsákról, zárójel bezárva.
De nem hiszem, hogy az a hang, amelyik azt mondja, hogy "Na ez gyerekes volt tőlem!" vagy "Lehettem volna kedvesebb is...", az a lelkem volna. Legalábis biztos nem vagyok benne. lehet hogy az ÉN egy másik fele. Az öntudatomé. Ez is egy meglátás. Materialista szempontból ez a 'kézenfekvő'.
Más ismerni az utat...
Az objektív önmagam folyton kritizál, ami valahol jó is nekem és használ. Felhúzza a szubjektív valómat. Emlékszik az elhatározásaimra és önbizalomhiányt gerjeszt ha nem valósítom meg őket. Elég mocsok egy módszer, de jogos.
A szubjektív énem hajlamos elfeledkezni, gyakorlatilag mindenről, ami fontos a lelkemnek. Na, léleknek neveztem. Ez van. Él a pillanatban, iránymutatás nélkül meg önromboló hajlamokat fejleszt. Káros, de érthető.
...és más járni rajta.
szerk: Belegondolva, ha azt a bizonyos objetív én-t a lélekkel azonosítottam, akkor mégiscsak fejlődőképes kell hogy legyen, még ha csak tapasztalni is akar.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.